1. Kiegészítő optikák

A fókuszfelület sok távcsőtípus esetén görbült, ami megnehezíti a képrögzítést (vizuális észlelés esetén a szem alkalmazkodik a tengelyen kívüli képhez). A Schmidt-rendszer esetében egyszerű gömbfelülettel van dolgunk, amilyen alakra egy fotólemezt még meg lehet hajlítani, a CCD chipeket azonban már nem. Ilyenkor a fókuszfelületet síkká változtató optikai elemeket, a síkítólencséket (field flattener) alkalmaznak. Alapvetően két típust különböztetünk meg, az egyik esetben a lencse többnyire egytagú és közvetlen a detektor síkja elé kerül, a másik esetben többtagú és a detektortól távolabb helyezkedik el.

A legegyszerűbb megoldás egy egytagú plánkonkáv lencse, amit az alábbi ábra is mutat. Ez pozitív képgörbület esetén használható, amikor is a fókuszfelület tengelytől távolabbi pontjai közelebb helyezkednek el az objektívhez. A plánkonkáv lencse szélein az optikai úthossz nagyobb, ez kompenzálja a görbületet.

Negatív képgörbület esetén, mint pl. a Schmidt-távcső, plánkonvex lencsét kell alkalmazni.

Első közelítésben egy ilyen síkító R görbülete a következő képlettel számítható: R = r[ (n-1)/n ], ahol n a törésmutató, r a fókuszfelület görbülete. Ez csak kiindulási érték, a tervezés végső fázisában az optimalizálás során ez jelentősen változhat, illetve a távcső optikai elemeinek helyzete is változhat egy síkító alkalmazásakor (pl. a Schmidt korrekciós lemezt messzebb kell tolni a főtükörtől).
Egy ilyen korrektort úgy is értelmezhetünk, mintha az az objektív elé helyezett "virtuális" korrektor lenne:

A lencsék színezhetik a képet (főleg a negatív tagok), bár egyes esetekben éppen hogy kompenzálhatják a rendszer kromatikus hibáját. A detektorsík közelsége miatt több probléma is fellép: reflexiók, szellemképek jelenhetnek meg (l. alábbi ábra), a síkító bármilyen hibája (karc, por) árnyékot vet a detektorra. Ezek elkerülhetőek, ha a síkítót távolabb helyezzük, ekkor viszont már összetett lencserendszert kell alkalmazni.

Az összetett síkító esetében (l. alábbi ábra) a fókusz és ezáltal a fényerő is változik, ennek mértéke az ábrán látható h2/h1 arány. Egy adott távcsőhöz tervezett korrektor csak azzal a műszerrel ad jó leképezést, más rendszerhez, még ugyanakkora fókuszfelület-görbület esetén sem használható optimálisan.

Az alábbi ábrán egy f/10-es SC rendszer spot diagramja látható egytagú, illetve távoli síkító esetén (érdemes összevetni a képet a SC tárgyalásánál bemutatott spot-diagrammal).

Newton-távcsövekhez elsőként Frank Ross tervezett korrektort 1935-ben. A ma is Ross-korrektorként ismert elemnek nincs eredő dioptriája, azonban a kómahibát jelentősen javítja, ezáltal a néhány ívperces helyett akár fél fokos látómező is használható képrögzítésre. Newton-ok esetében a Makszutov-rendszer korrekciós lemezéhez hasonló meniszkusz-korrektort is alkalmaznak. Ezeket és ezen optikák hatását mutatják az alábbi ábrák (a spot-diagramokat szintén érdemes összevetni egy egyszerű Netwon spot-diagramjával).

A Schmidt-korrektorhoz hasonló, aszférikus lemez, sőt lemezek együttese is lehet síkítólencse, ezekre mutat példákat az alábbi ábra:

A már említett Ross-korrektor egy változatát, a Palomar-hegyi 5 m-es távcsőre tervezett korrektor felépítését mutatja a következő ábra, illetve ugyanerre a műszerre tervezett ún. Wynne-korrektor és az ennek használatával kapott spot-diagramok láthatóak.

Egy hagyományos Cassegrain-rendszerhez tervezett korrektort mutat a következő ábra, illetve egy ilyen optika hatását szemlélteti a spot-diagram (vessük össze a Cassegrain-távcsőnél tárgyalt hasonló diagrammal).

Az előbbi ábrán szerepelt egy "ADC"-ként jelölt optikai elem. Ez az Atmospheric Dispersion Corrector angol szavakból ered. A légköri refrakció ugyanis kölönböző mértékben hat a különböző hullámhosszúságú fénysugarakra, vagyis kisebb horizont feletti magasságokban (ahol erős a refrakciós hatás) egy csillagról érkező zöld sugarak 1-2"-re fókuszálódnak le a vörös-közeli infra sugaraktól. A csillagok képe így egy kis szivárványszínű csíkként jelenhet meg. Ezt kiküszöbölendő egymáshoz képest elforgatható prizmákat építenek a fényútba. A két prizma diszperziós tengelyét egy-egy vektorral jelölve a prizmák állásától függően az alábbi ábrán szemléltetett módon tetszőleges irányú és diszperziójú elemként használható egy ADC. A prizmák alakját, felépítését az alábbi, jobb oldali ábra mutatja. Egy prizma maga is öszetett, illetve a felületek nem síkok, hanem lencseszerűen görbültek.

Az ADC hatását szemlélteti az alábbi ábra, ahol az A görbe a légköri diszperzió korrekciója nélküli esetben mutatja a különféle hullámhosszú sugarak eltérését egy nullhelyzettől, illetve két, különböző üvegek felhasználásával készített ADC esetén.

Szükség lehet a fókuszfelület léptékének megváltoztatására, vagyis fókusznyújtásra és fókuszcsökkentésre, redukcióra. Utóbbi esetben a nagyobb látómező, előbbiben a részletek jobb megkülönböztethetősége a cél.
Fókusznyújtásra többnyire egy negatív tagot, az ún. Barlow-lencsét használják, ezt is főleg kisebb távcsöveknél. Ez tulajdonképpen egyenértékű azzal, mintha egy Galilei-távcső okulárját kissé közelebb tolnánk az objektívhez, így növelve meg az effektív fókuszt. Ennek viszont a Cassegrain-rendszer a teljes értékű analógiája. További fókusznyújtásra Cassegrain-rendszer esetében általában akor van szükség, ha a coudé-fókuszban elhelyezett detektort használnak.
A Barlow-lencse két, esetleg háromtagú homorú, tehát szóró lencse, a fókusznyújtás mértéke: M = FB / (FB-d1), ahol FB a Barlow-lencse fókusza, d1 pedig az eredeti fókuszfelület és a Barlow távolsága. A Barlow-tól az eredő fókuszfelület d2 = M*d1 távolságban helyezkedik el (l. ábra).