11.8.3. Érvarrás

A műtétek során természetesen több ér – köztük ellátó artériák és elvezető vénák – is megsérülhet. Gyakran szükséges a nagyobb erek rekonstrukciója (varrás, ragasztás). Az érvarrás eljárásának eszközei a tű és a fonal. Henger keresztmetszetű tűket használnak, mert a szögletes vagy éles tű a szúrcsatornát bevághatja, így a fonal nem tömít jól, a nyílás átvérezhet. Kizárólag olyan tű alkalmazható, amelynél a varróanyag a tű folytatásában halad, mert így nem feszíti szét a szúrcsatornát. A fonal selyemből vagy műszálból készül. Az érnagysághoz és falvastagsághoz mérten különböző tűnagyságot és fonalvastagságot alkalmaznak. A jó érvarratnak a következő kívánalmaknak kell megfelelnie: ne roncsolja az eret, jól zárjon, ne szűkítse az ér keresztmetszetét (és ezzel ne okozzon turbulenciát).

Az érragasztás a gyakorlatban kevésbé terjedt el, mert az eljárás körülményes, és biztonságosan csak néhány esetben alkalmazható. Alkalmas viszont pl. elkészült varrat biztosítására, pótöltés helyett és apró vérzés megszüntetésére.

A lézeres technikával szemben ebben az esetben az az alapvető elvárásunk, hogy a tűt és fonalat helyettesítse, sőt további előnyös tulajdonságaival kiszorítsa a klasszikus eljárást. A lézeres ragasztás, hegesztés során a lézeres besugárzással az összeérintett érvégek kollagén-kollagén összeköttetését lehet létrehozni. A varróanyagok hiánya miatt nincs idegentest-reakció, nem tapasztaltak értágulatot sem. Nincs fertőzésveszély, nincs fűrész- és vágóhatás, ami a fonalnál előfordulhat. Az érragasztásnál alkalmazott lézerek az argonion-lézer, mely 0,5 W teljesítménynél 45-47 °C-os felfűtéssel, a szén-dioxid-lézer pedig 0,15 W esetén 60-70 °C-on képes erek ragasztására. A kezelés során a defókuszált lézernyalábbal általában 0,1 cm/perc sebességgel pásztázzák végig az ércsonkok összeillesztett vonalát, melyek ennek hatására összekoagulálódnak, összetapadnak.